Jób 29

1

Jób folytatta beszédét, és ezt mondta:

2

Bárcsak olyan volnék, mint a hajdani hónapokban! Mint azokban a napokban, amikor Isten őrzött engem!

3

Amikor mécsese világított fejem fölött, sötétben is az ő világosságánál járhattam;

4

mint amilyen ifjúkorom idején voltam, amikor Istennel közösségben élhettem sátramban;

5

amikor még velem volt a Mindenható és körülöttem voltak gyermekeim;

6

amikor lépteim tejszínben fürödtek, és mellettem a kősziklából is olajpatakok ömlöttek.

7

Amikor a városkapuhoz mentem, és elfoglaltam helyemet a téren,

8

ha megláttak az ifjak, hátrahúzódtak, az öregek pedig fölkeltek, és állva maradtak.

9

A vezető emberek abbahagyták a beszédet, és tenyerüket a szájukra tették.

10

A fejedelmek hangja elnémult, és nyelvük az ínyükhöz tapadt.

11

Akinek a füle hallott rólam, boldognak mondott, akinek a szeme látott, mellettem tanúskodott.

12

Mert megmentettem a segítségért kiáltó nyomorultat, és az árvát, akinek nem volt segítője.

13

A veszendő áldása szállt rám, és az özvegy szívét felvidítottam.

14

Igazságot öltöttem magamra, és az is magára öltött engem, jogosság volt a palástom és a süvegem.

15

A vaknak szeme voltam, és lába a sántának.

16

Atyja voltam a szegényeknek, és az ismeretlen ügyét is jól megvizsgáltam.

17

Összetörtem az álnok állkapcsát, és fogai közül kihúztam a zsákmányt.

18

Azt gondoltam, hogy fészkemmel együtt halok meg, s mint a főnixmadár, sokáig élek.

19

Gyökerem a vízig nyúlik, ágamra éjjel harmat száll.

20

Dicsőségem velem együtt újul meg, íjam is kicserélődik kezemben.

21

Figyelmesen hallgattak rám, elnémultak, ha tanácsot adtam.

22

Beszédem után nem szóltak tovább, szavam permetként hullott rájuk.

23

Úgy vártak rám, mint az esőre, mint akiknek tavaszi esőt szomjaz a szája.

24

Ha nevetve fordultam feléjük, akkor ők sem hittek, ha derűs volt az arcom, nem szomorodtak el.

25

Én választottam meg, hogy mit tegyenek, élükön ültem, és úgy laktam közöttük, mint egy király a csapatában, mint aki gyászolókat vigasztal.